„Móra Ferenc két nappal a már fél éve biztos halála előtt még felült az ágyban, odahúzta maga elé a papírt és a tollat, körülbelül akkora erőfeszítéssel, amekkorával sziklát hengergetnek dantei figurák a barlang szájából – felemelte a szivart, tűnődve nézett ki az ablakon, s aztán… elkapta a hintát… írni kezdte a szavakat, hogy vasárnapra ott álljon a kolumnás cikk, a produkció, ahogy az elkényeztetett közönség megszokta tőle… Utolsó cikkét csakúgy megírta, mint a többit: a bölcs, mosolygós magyar úr anekdotázó szemléletében vitázott a kor legnehezebb (s legnehézkesebb) gondolkodjával, Spenglerrel; néhány mondatban készen volt a tárgyi bírálat s a felhozható ellenérvek, kétszáz esztendő hátterében – utána egy dupla paradoxon, optimizmusról és pesszimizmusról, előbbi győzelmét hirdetve, s végre a talpraesett ötlet – bocsánat, hölgyeim és uraim, de nem biztosíthatom önöket, hogy a legközelebbi vasárnap ugyanitt találkozunk: lehet, hogy közbejött halálom megakadályoz a pontos megjelenésben.” Karinthy Frigyes
Katt rá a felnagyításhoz
